Szentendrén a KLKF laktanyában, amikor őrkatonaként az ejtőernyős kiképző tanpályánál voltam őrségben, gondoltam kipróbálom a tanpályát. Beszóltam az őrparancsnokomnak, hogy kimegyek a mozgási körzetbe, körülnézek. Az engedélyt megkaptam. Gyorsan lemásztam a mafiból és irány a tanpálya. Sajnos a tanpálya zárva volt, ezért meg kellett másznom a drótkerítést. Pikk pakk bent voltam. Különös izgalom fogott el, és mint egy gyerek elkezdtem a pályán csinálni a gyakorlatokat géppisztollyal és teli tárakkal a vállamon. Az idő meg persze szaladt és nem vettem észre, hogy az öt perc, amit kaptam az őrparancsnokomtól elszaladt. Mivel nem jelentkeztem be tizedik perc után sem, kijött az őrmester két pihenőn levő őrkatonával együtt, mert azt hitték, hogy valami bajom lett. Jó nagy letolást kaptam, mivel több szabályzatot is megszegtem egyszerre. Az őrhely elhagyása, valamint zárt objektumba való illegális behatolás vétségét követtem el. Szerencsére az "örmi" rendes srác volt így megúsztam komolyabb balhé nélkül.
Az Internet korában élve rátaláltam Szöllősi János egykori katonai kutatómentő ejtőernyős tandempilótára. Több mint 4500 ugrással (ebből körülbelül 500 tandem) a háta mögött gondolom elég rutinosnak mondható. Nagyon szimpatikus és segítőkész volt a telefonos kapcsolattól kezdve az ugrás végrehajtásáig végig menően. Az ugrásra a Dunaújváros mellett levő Kisapostagi repülőterén került sor egy MI-8-as helikopterből, 2008. Július 13-án. 3800-4000m-es magasságból. Megérkezéskor kaptam egy "csinos" ruhát majd Jani rám adta a hevedert. Jó szorosra meghúzta alig bírtam járni benne. Ezután elmondta az ugrásmenetét és a különböző jelzéseket, amire figyelnem kell, amolyan katonás határozottsággal és elszántsággal. Éreztem ő az én emberem. Elkövetkezett a helikopterbe való beszállás. Nagyon izgultam, mert még soha nem repültem forgószárnyas repülőgéppel. Helyet foglaltunk a gép belsejében levő baloldali ülő alkalmatosságon. Meglepődtem hogy milyen sokan elfértünk a gép belső terében. Még a padlón is ejések feküdtek. Lassan beindult a gép hajtóműve és elkezdték a pilóták a melegítési és felszállási procedúrát.
Néhány perc múlva a gép felemelkedett pár méter magasra, majd tett egy 90 fokos lebegő jobb fordulót, a gép orra előre billent és elkezdődött az emelkedés. Vegyes érzéseim voltak a kerozin szagos és zajos deszant térben. Körülnéztem és a rutinos ejtőernyősök olyan nyugalommal, utaztak mint mondjuk én délután 4-kor a 6-os villamoson. Ez nyugtatólag hatott rám. Amikor elértük a 3800-4000m-es magasságot, pár perccel az ugrás előtt Jani összekapcsolta a hevederjeinket és onnantól állva vártuk a gép elhagyást. Ekkor már a pulzusom és az adrenalin szintem az egekben (szó szerint) járt és jeleztem Janinak, hogy egy picit izgulok. Erre ő halálos nyugalommal azt kérdezte miért? Mert ő nem! Ekkor megint megnyugodtam egy aprónyit, mert láttam hogy a tandempilótám 1000 százalékig biztos a dolgában. Megkaptuk a zöld jelzést és lassan elkezdett ürülni a helikopter gyomra.
Mi is oda értünk a gép végéhez ahol megálltunk. Én megfogtam a hevedert a tanultak szerint és vártam a sorsomat. Pár másodpercig álltunk ott, de nekem sokkal többnek tűnt. Egyszer csak éreztem, hogy megbillenünk és már a gépen kívül találtam magam. Egy darabig háton zuhantunk, mert láttam a MI-8-ast elhúzni felettünk. Ezután egy hátra bukfencet követően felvettük a stabil pózt. Ekkor Jani tett egy 360 fokos fordulót vertikálisan jobbra is és balra is. Iszonyatosan süvített a szél a fülemben és éreztem, hogy az arcomat masszírozza a levegő közel 180-200km/órás sebességgel. Néztem a tájat és élveztem a szabadesés minden pillanatát. Körülbelül 40 másodperc után éreztem egy nagy rántást és lassan csitulni kezdett a zaj. Az őrült zuhanást felváltotta egy nyugodt és kellemes lebegés. Csak az ejtőernyő suhogását lehet hallani.
Ekkor mögöttem meghallottam Jani hangját aki azt kérdezte: na milyen volt? Majd átadta az irányítást. Nagyon nagy élmény volt érezni azt, ahogy az ejtőernyő engedelmeskedik nekem. Jani ismét kérdést intézett hozzám ami röviden ennyi volt: bepörgessük? Akkor még nem tudtam mi az de, én egyből rávágtam, hogy persze. A zsinór egyik végét lehúzta a másikat, pedig felengedte, és elkezdtünk pörögni. Egyszóval a tandempilótám elővette a repertoárjából, amit csak tudott. Négy-öt perc ereszkedés után megérkeztünk a reptér zöld gyepjére. Simán és finoman értünk földet annak ellenére, hogy én akkor 95 kg-ot nyomtam a mérlegen.
Felejthetetlen élményben volt részem, ami életem végéig elkísér.
Hálásan köszönöm Szöllősi Jánosnak, hogy megosztotta velem ezt a csodálatos élményt.
Még egyszer köszönöm.