Ami még talán ide tartozik: Bakancslista c. film mottója: Tedd meg, amit megtehetsz, mert rövid az élet. Hét éve megéltem azt, amit a filmbeli főhősök (Jack Nikolson és Morgen Freeman) csak én szerencsésebb vagyok….

Felkészülés.

Tél lévén különösebben nem foglalkoztatott a kérdés, hisz Pató Pál szerint: ej, ráérünk arra még, mármint majrézni. Egy momentum azonban örökre beégett a memóriámba. Ez év nyár elején, ahogy közeledett a színvallás ideje lefekvéskor belegondoltam, hogy mire vállalkoztam, elképzeltem azt a pillanatot amint a gép ajtajában állok és lenézek a mélységbe: megborzongtam. Talán volt egy pillanat, amikor megfordult a fejemben, hogy nem kellene „vén” fejjel ilyenre vállalkozni, de győzött bennem a hiúság. Meg fogom csinálni! Ettől kezdve megkezdtem saját lelki tréningem, ami abból állt, hogy elmondtam mindazoknak, akiket fontosnak tartok a végleges szándékomat miszerint 4000 méterről tandemugrást fogok végrehajtani. Kaptam hideget, meleget, de ez nem érdekelt. A lényeg az, hogy tudták mire vállalkoztam, és ismét hiúságomra, no meg az adott szóra hivatkozva, már nem is léphettem volna vissza. Megjegyzem, ekkor már teljesen beleéltem magam az ugrásba.

Ekkor már nem féltem, tudtam, hogy profi emberekre bízom az életemet/életünket, meg se fordult a fejemben az, ami egyébként normálisnak tekinthető, hogy mi van akkor ha...

Most már nagyon akartam az ugrást, sokat néztem a kék eget, elképzeltem, hogy onnan fogom nézni a világot, szabadon, mint a madár.

A nagy nap.

2010. augusztus 20. számomra kettős ünneppé vált. Kaposújlakon déli 12 óra tájban 4.205 méteres magasságból Horváth Róbert tandempilótával és Pető Attila kísérő kameraman társaságában megéltem a csodát, végrehajtottuk az ugrást!

Jóval az ugrás előtt kint volt az egész család repülőtéren, így bőven volt időm nézelődni és érdeklődni a jövőbeni történésekről. Jó volt látni a sok hivatásos ejtőernyőst. Sugárzott róluk a biztonság, ugyanakkor végtelen laza srácok benyomását keltették. (Remélem, a srácok jelzőért nem haragszanak meg rám). Robi a hivatásosok profizmusával - nem dédelgetett nem viccelődött, tette a dolgát, lénye biztonságot sugárzott. Ugyanakkor „Déndzsi” a kameraman, raszta frizurájával és lezserségével a szabadságot sugározta és azt mondta: Feri ne törődj semmivel, ne gondolkozz, ne görcsölj, csak add át a testedet és lelkedet ott fent a semminek és élvezd a helyzetet, éld meg az első ugrás gyönyörét. Köszönöm mind a kettőjüknek, hogy együtt élhettük meg ezt a csodálatos érzést. Ha valakinek eddig a pillanatig volt félelme az biztos, hogy ettől kezdve megnyugodott. Én is nyugodt és felszabadult voltam, bevetésre készen álltam. Tandempilótám, Robi elmondta azt a néhány fontos dolgot, amit az ugráskor és a földet éréskor tennem kell. Beöltöztem és vártam az indulásra szóló figyelmeztetést. Megkértem Robit, hogy háttal ugorjunk ki. Rám nézett és valami olyasmit mondott, hogy az nem jó filmezési szempontból sem, no meg nem elegáns, mert azt a látszatot kelti, hogy talán félek és nem merek arccal a föld felé kiugrani. Hát nem profi? Tudta és látta rajtam a feszültséget, de olyan természetességgel és határozottsággal mondta a tutit, hogy nem is gondoltam másra: arccal előre ugrok! Ja, egy héttel az ugrásom előtt Robi saját édesanyjával ugrott, aki korban hozzám közel áll. Hát lehet ezek után félni? Nem, nem , nem…

Megkaptuk a beszállásra hívó utasítást és elindultunk. Feleségem álljt intett és azt mondta: legalább egy puszit adjál. Biztos valami hülyeségre gondolt. Megnyugtattam, mindenképp visszajövök, de ez sem nyugtatta meg túlzottan. Szerintem majrézott.

Lehet, hogy én is? Úgy gondolom, hogy nem! A fényképeket nézegetve egy határozott léptű köpcös urat látok Robi és Déndzsi társaságában. Ők a földön, én már akkor a fellegekben jártam. Piszok jó érzés volt!

Felszálltunk. Innen már nincs vissza út, ugrani kell!

A gép tele volt szóló és tandemes emberekkel. Elnéztem Őket. Mint akik egy buszon ülnek, beszélgetnek, viccelődnek, mintha a világ legtermészetesebb dolgára készülnének, ugranak.

3.800 méternél Robi becsatolt, megkaptam az utolsó utasítást és vártam. Melegem volt, még nem tudtam mi vár az ajtóban. 4.200 méteren hirtelen kiugrottak a profik. Előttem tátongott a nyitott ajtó. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor testem és idegrendszerem egy csodás feszült, földöntúli állapotba került, mindjárt ugrok!

Háromra felállunk, lábakat fel, kezeket a hevederre, hangzott egy hideg, határozott hang.

A gép ajtajában egy pillanatra megálltunk, lenéztem. Ez volt az a pillanat, amitől tartottam.

Nem volt miért. Egyrészt azért, mert csodálatos fentről nézni a világot, másrészt nem volt időm félni. Kiugrottam. Szóval tudom, hogy kiugrottunk, de az ajtóban állva már vártam a pillanatot hogy induljunk, és Robi ekkor indította az ugrást. Lent a földön beszélgetve megemlítettem, hogy én indítottam az ugrást, Robi rám nézett és azt mondta: persze Te.

Ilyen hülyeséget csak felfokozott állapotban képzel az ember. Tudom, hogy nem így történt, de akkor úgy éreztem.

Két és fél pörgés, kép semmi majd kép vissza, éles, agyam rendben, tudom hol vagyok. Megvallom első érzésem az volt hogy rohadt büszke vagyok magamra: megcsináltam amit elterveztem. Szabadesés, arcomba süvít a szél, gyönyörű a táj. Első mondatom: örömlány (más szóval) + jóóóóóó! Aki ezt az érzést nem éli meg a valóságban, az nem tudja elképzelni.

Csodálatos, felemelő, szuper és még nem tudom én se, hogy milyen, de leginkább olyan, mint az első mondatom: k….. jó!

Jobb kezemen érzem Robi kezét: nyithatod a karodat (ez volt a jelzés) repülj, élvezd a zuhanás mámorító érzését, add át magad a semminek és a mindennek és éld meg minden egyes pillanat gyönyörűségét.

Tandempilótám felemelt hüvelyk ujja jelzés felém, gratulál. És e sorok írásakor elfog az az érzés, hogy zuhanok, isteni jó érzés, kár hogy nem tart sokáig.

Nem hiszek a szememnek. Dendzsi úszik felém, sisakján kamera, kb 2-3 méterre van tőlem, hát ez szuper. Integetünk egymásnak, majd ahogy jött, úgy el is tűnt a szemem elől.

52 másodpercig zuhantunk 220-230 km/h sebességgel. Nagyon rövid időnek tűnt, még élveztem volna tovább, de az álomnak vége volt. Enyhe rántás, kupola alatt vagyunk, és a zuhanás átvált repülésbe. A szél süvítése enyhül, szemem egyre jobban „zummolja” az alattam lévő tájat, egyre tisztább a kép. Jó volna itt megállni és gyönyörködni. Siklás közben kértem, hogy forogjunk. Hát mit mondjak, kicsit felfordult a gyomrom elsőre, gondoltam hogy az ellenkező irányú forgás majd javít a helyzeten. Tévedtem, még rosszabb lett, de örülök, hogy kipróbáltam, nem jött a kis vuk! Tudjátok az a róka. Hírek szerint a második forgást nem szokták kérni, legközelebb én sem teszem.

Sima földet érés, két-három nagy levegő, rohanó családtagok, boldog tekintetek, egy nagyon büszke és fáradt tandemugró. ÉN VAGYOK, MEGCSINÁLTAM. Már tudom, egy kicsit több vagyok, és ez piszok jó érzés!

Csináld meg Te is!