Ugrás előtt volt idő körbejárni a MI-8-ast, nézelődni a reptéren. Aztán jött az öltözködés, majd az okítás. Rövid, de alapos felkészülés után kisétáltunk a géphez, mint Bruce Willis az Armageddonban :-) Én legalábbis úgy éreztem magam... Ahogy sógornőmék kisfia mondta: Geri megy a világháborúba :-)
A gép elején ültünk le, aminek akkor még nem tulajdonítottam semmi szerepet, de most már tudom, hogy az izgalom fokozásának legjobb eszköze. A gépen a tandempilóták tök nyugodtan beszélgettek, ez kicsit szerintem minket, utasokat is megnyugtatott. Emelkedés közben szólt a pilótám, hogy 1000m-en vagyunk. Kinéztem, az már nekem elég magasnak tűnt. Akkor kezdtem el azon agyalni, hogy ha ez ilyen magas, akkor mi lesz 3500m-en? Mindegy, senki sem tarthatott volna vissza. Az első igazi meglepetés az összecsatoláskor ért. Olyan szoros a heveder, hogy levegőt is alig kaptam.
Következett az ugrás. A gép végén lévők felálltak, és elkezdtek "kipotyogni" a gépből. Volt a gépen pár "potyautas", akik csak nézőnek jöttek fel. Ők folyamatosan sikítoztak. Az egész ugrás legdurvább része ez volt - látod, hogy tűnnek el az emberek a semmibe, páran meg folyamatosan sikítoznak.
Aztán mi következtünk. Ott álltam a mélység kapujában - hú, ez de drámai mondat lett. Félni nem féltem, csak nem tudtam, hogy mire számítsak. Beleültem a hevederbe, majd irány a mélység. Az első másodperc valami durva volt. Azt éreztem, hogy valami baromi erővel ránt a mélybe. Nagyon fura érzés volt. Éppen hogy csak elhagytuk a gépet, egy pillanatra láttam magam felett, de már baromi messze voltunk tőle. Ott tudatosul az emberben a sebesség. Amikor felvettük a zuhanó pozíciót, onnantól kezdve elmúlt bármi kétség/félelem/izgalom. Valami fantasztikus dolog a zuhanás. Hiába próbálok bármit is írni róla, nem tudok, ki kell próbálni. Éreztem, hogy a bőr mozog a képemen, hát videón visszanézve csak röhögni tudok magamon. Aztán jött egy meglepő és mulatságos dolog, a nyitás. Na, az sem semmi. Nem tudom, hogy csak zuhanás után volt-e olyan érzésem, hogy most meg emelkedünk, vagy tényleg emelkedtünk. Mindegy, jó volt. Még ugrás előtt valahol olvastam, hogy nem túl jó érzés ott ülni 1000-1500 méter magasan úgy, hogy csak pár kötél tart. Szerintem ez baromság. Csend van, nyugalom (hogy kinyílt az ernyő :-)) tudsz nézelődni, beszélgetni a pilótáddal. Sajnos elég hamar földet értünk.
Földet éréskor a pilótám kérdezte, hogy hogyan tetszett, és hogy találkozunk-e még. Én mondtam, hogy biztosan, és ezt be is tartottam. Azóta már párszor kimentem Kisapostagra nézelődni. Még csak egyszer ugrottam, de azt hiszem, függő lettem. A videót vagy 2000-szer megnéztem, a neten azóta csak ejtőernyős oldalakat nézek, és komolyan gondolkodom az oktatáson is - talán jövőre. Ami biztos, augusztusban megyek még egy kört. Meg persze ha megdobtok egy grátisz ugrással, akkor bármelyik hétvégén elérhető vagyok :-)
Főnököm mondott valami repülős mondást, miszerint: "Ép ember, ép gépből, ép ésszel nem ugrik ki!"
Szerintem meg ép ember ép ésszel elmegy ejtőernyőzni :-) Ahogy egy ismerősöm mondta, a tandemugrást TB-re kéne fizetni, olyan jót tesz az embernek...
További jó szórakozást, ha előbb nem, akkor augusztusban Kisapostagon!