Tandem.hu
Tudatos Tandemugrók Oldala

Tandemugrásom - Noll Eszter

Written by  Noll Eszter csütörtök, 04 június 2009

Egy győztes háború

Tulajdonképpen a mérhetetlen szabadságvágyam vitt rá e szörnyű tettre. Rettegtem a magasságtól, a gondolatától is, hogy elhagyjam a biztos talajt a lábam alatt. De hát az élet tele van kihívásokkal, és én nagyon utálom, ha bármi korlátoz a szabadságomban. Az, ha az ember valamitől fél, az a legdurvább korlátozás. A rettegés börtön. Béklyó. Az én szabad lelkem ezt nem viseli el. Szóval “le a félelemmel, én akarok lenni az úr a testemben” felkiáltással felemeltem a telefont, és bejelentkeztem az ugrásra. Ez volt az első nyertes csatám a harcban, és máris oldódott a félelem.

Beszélek egy kicsit a tériszonyról

Ha nem ismered az érzést, nehéz elképzelni, milyen is az a pánik. Pánik, ami mozdulatlanságra ítéli a testedet, legalábbis azt a részét, aminek mozdulni kéne, rettegésben tart, és közben remegteti a lábadat, aminek persze nem kellene mozognia, vagy legalábbis nem így. Remegtet, de nem akárhogy, hanem combtőből, és mindemellett elborítja az agyad, elfoglalja előled, hogy ne lehess jelen. A pánik szerintem egy trónbitorló! Azért tudom, mert átéltem már. Elbitorolja a trónszékedet, kitúr belőle – ha hagyod.

Tandemugrásom Noll Eszter

A legnagyobb háborúkat mindig magában kell megvívnia az embernek. Ha idegen támad rád, könnyű dolgod van, mert egyértelmű, hogy minden erőd összpontosítva tudsz csatázni. De mi a helyzet, ha az ellenséget saját magadban találod? Ez egy más jellegű, kifinomult harcot kíván. Először is azt, hogy meg tudd húzni a pontos határt, hogy hol az ellenség magadban, és meddig tartasz te. Amint sikerül elhatárolódnod, legalább már tudod, mivel állsz szemben.

Ha a zsigereidben érzed, hogy NEEEM akarsz leugrani, minden porcikád stabilitásért kiált, és talajt követel, és a lábaid combtőből remegnek: Az NEM TE VAGY! Úgy tűnt? Pedig mégsem. Ha az agyad azt mondja, mi értelme ennek, hiszen kockáztatod az életed, persze-persze biztonságos, de genetikailag másra vagy kódolva, szóval mire jó ez az egész? Ha az ép eszed nyomós érveket kér, (amire persze ép eszű válasz nincs): AZ SEM TE VAGY! Hát akkor mi is az ember? Nem a test, a sejtek, és még csak nem is az agy? Hát nem! Hanem a szabad akarat!

Az, hogy lesz*rom, mit mond a combom, a lábam, a remegés, a gyomrom, a sejtjeim, mert ÉN úgy DÖNTÖTTEM, hogy leugrok. És hogy lesz*rod, hogy nincs rá ép eszű érv, hogy miért tedd meg, mert nem számít a logika és a magyarázatok. És persze a legkevésbé sem számít az, amit mások mondanak. Érvek? Na ne röhögtess! A boldogságnál nincs meggyőzőbb érv, és a szabadságnál nincs nagyobb boldogság. Az egyetlen, ami számít, az a SZABAD AKARAT, mert valahol ott lapulsz te, ott lapul a lélek, e mögött a két szó mögött.

Márpedig engem egy vacak kis tériszony nem fog leküzdeni!

Ennyi.

Döntöttem

Amint nem eshetőség, hanem TÉNY volt, hogy ugrani fogok, egy gonddal kevesebb, mert már nincs értelme azon görcsölni, hogy merek majd, vagy nem merek. Tény. És hogy azt mi szüli, hogy a bejelentkezés nálam már tény? Hát ez csupán azért van, mert bízom a saját szavamban. Mert sose szegem meg azt. Mert amikor azt mondtam, most felmászok az árbócra, akkor felmásztam, ha elterveztem, hogy lebiciklizek a tengerig, akkor lebicikliztem, akkor is, amikor épp jobb lett volna dögleni az ágyban otthon. De mondok egy egyszerűbbet: ha azt mondom, holnap 5-kor kelek, akkor én fel is kelek. Mert uralom a testemet, és sose játszom el az adott szavam. Ezt már tudtam magamról. Az meg, hogy a telefon felemelésével másnak is bejelentettem, hogy ugrok, az olyan, mint egy szerződés. Onnantól fogva már a tisztesség is megköveteli, hogy álljam, amit mondok. Hisz a becsületem forog kockán!

Tandemugrásom Noll Eszter

És elöntött a végtelen nyugalom

Ugrani fogok. Már-már túl nyugodt voltam. Vártam és izgultam, de csak egy kicsit. Előre elhatároztam, hogy mi lesz a taktikám. Úgy képzeltem – és így is lett – hogy az lesz a legnehezebb pillanat, amikor el kell hagyni a repülőt. Egy percig sem kételkedtem benne, hogy maga a zuhanás már egyfajta eufórikus, vagy pedig minden-mindegy állapot, ott már csak jó lehet, különben nem csinálná ennyi őrült nap mint nap: az élvezet lesz! Csakhogy előtte el kell majd hagyni a repülőgépet. Úgy terveztem, hogy amennyire csak lehet, arra a pár másodpercre kivonom magam a forgalomból. Igyekszem majd nem jelen lenni a testemben. Nem teszek mást, csak hagyom magam! Ha jelen lennék az akaratommal, talán még elkezdenék fontoskodni és pattogni, okoskodni, meg visszakozni. Szóval neeem! Nem kellek én oda. Esztike psszt, és csüccs, nyughass, most majd az a menő csávó cselekszik helyetted, akihez jöttél. Ezt fogadd el. Bízni tudni kell.

Tandemugrásom Noll Eszter

Bevált

Ez olyannyira jó taktikának bizonyult, hogy túl nyugodt is voltam a gépen. Mondogatnom kellett magamnak, hogy héééé, én ezt a gépet menet közben fogom elhagyni!!! Felfogtam? A tandempilóta nem sokat tökölt velem, persze elmondta, mit kell majd tenni, de nem nagyon ápolgatta a lelki világomat. Egyetlen mondata volt hozzám, de az ütős: ÉLVEZD! És ez elég is volt nekem! Végig ez járt a fejemben. Mint a világegyetem nagy igazsága, olyan. Mondogattam, mint egy mantrát. Van egy tény ugye, hogy ebből a repülőből most ki fogunk ugrani, és e mellé már valóban csak egyetlen egy dolog kell: hogy évezzem! Számtalan módon át lehet ezt élni, vagy egyszerűen csak túlélni. De bármit is élek majd meg, az az én világomban az én döntésem lesz, az én felelősségem. Hogy jól vagy rosszul élem-e meg, az egy ajándék vagy egy büntetés, amit magamnak adhatok. Márpedig én szeretem magamat annyira, hogy inkább ajándékot adjak. ÉLVEZNI FOGOM!

A gép elhagyása - Pár másodperc sokk

Majdnem pánikot írtam. De nem az volt. Amikor elkezdtünk araszolni az ajtó felé, még mindig nem fogtam fel, hogy mi fog történni, csak bohóckodtam a félelmet is, olyannyira nem volt bennem valódi. Aztán volt egy pillanat, amikor kipillantottam az előttem araszoló háta mögött, és megláttam, hogy hol is vagyunk, és mi is történik most! Ott kezdődött az, ami igazán csak legbelülről jöhet: hogy az ember Istent kezdi hívni. (Már amelyik. De azért arra kíváncsi lennék, hogy aki nem azt kiabálja, hogy Istenem, az mit? Azt, hogy anyukám? J ) Én felkiáltottam, hogy jézusisten! Akkor futott át rajtam, hogy mit teszek. Az események olyan gyorsan történtek, hogy időm se lett volna visszakozni. Ha őszinte vagyok magamhoz, nem is igazán emlékszem azokra a másodpercekre, amikor kiugrottunk. Kiesett. Ez valami védő-mechanizmusa lehet a szervezet csodásan működő kémiájának. Sokkot kaptam. Nem voltam jelen, pont úgy, ahogy elterveztem. Akkor kezdtem visszatérni a testembe, amikor megtaláltam a szememmel a Föld nevű bolygót. Viszont nagyon tanúságos volt végignéznem utólag a videót, amin látszik, hogy ott is vigyorogtam, ahol még azt sem tudtam, hol vagyok.

Tandemugrásom Noll Eszter

A zuhanás

Nahát ez megfogalmazhatatlan. A szabadesés földön túli érzés. Látja az ember a sok videofelvételt, és elképzel valamit, ami csupán a lenyomata a valódi élménynek. Olyan, mint egy csoki egy fényképen. Ha jó a fantáziád, szinte megszólal a fénykép, és nagyon bele tudod élni magad, hogy milyen is lehet... Hát ilyenek az ugrós videók. Két dimenziós lenyomatot ad ugyan, de nem tudod elképzelni az ÉRZÉST!!! A zuhanás olyan, amit nem tudok semmihez hasonlítani, mert egy élmény se váltotta még ki fizikailag ezt a szervezetemből. Vajon mindenkinek a szervezete így reagál? Mert nem mindenki volt annyira kész, mint én. Én nagyon eldobtam az agyam.

Tudom, furcsa, de olyan földön túli NYUGALMAT éreztem magamban zuhanás közben, mint még soha. Amikor nincs semmi körülötted, hirtelen tudod, érzed azt, hogy a tested mennyire biztonságos lakhelyed! Én ezt éreztem. Végtelen szeretetet a testem minden egyes porcikája iránt. Hiszen csak ez maradt nekem. Az egyetlen biztos pont én magam vagyok!!! Mintha megtaláltam volna a lényegemet, a testem közepén. Éreztem, hogy hol vagyok én, és éreztem, hogy hol a testem. Lehet, hogy hülyének néztek, de még soha nem éreztem ennyire a Létezésemet, a lelkemet még nem függetlenítettem el így, és ugyanakkor sose voltam ilyen hálás a testemnek, hogy van, hogy körülölel, még itt is, még most is, kitartóan, amíg csak élek. – Ilyen volt a zuhanás.

Tandemugrásom Noll Eszter

Olyan jó érzés volt, hogy azt éreztem, élvezem, akkor is, ha nem fog kinyílni az ernyő, mert ez annyira jó, hogy akár meg is halhatok így, nem érdekel! (Hülyeség, de Petőfi is beugrott, az “ágyban, párnák közt halni meg…” - Hát nem! Inkább így akarok! Még soha nem éreztem ilyent! Meg Radnóti “ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj” – hogy ezek honnan jöttek? ) Teljesen átadtam magam az élvezetnek, miközben még azt se tudtam, hogy túl fogom-e élni!

Szerintem egyébként ez egy fantasztikus képessége az embernek, hogy ha meg tudja szabni az átélés mélységét. Ez az igazi szabadság. A döntés szabadsága. A teljes uralma a szellemednek a tested és ösztöneid és mindened felett. Hogy például ha pánik tör rád, tudd azt mondani, hogy stop, ezt csak a testem-zsigereim-ki tudja mim akarja, én nem! Ha meg zuhansz egy ernyővel, és jön egy k*vajó érzés, akkor tudd azt mondani, hogy mindent bele agyeldobás és élvezet, mert ÉN döntöm el, hogy mit engedek érezni!

(Egyébként azóta nem szólok rá a gyerekekre, ha a lépcsőről ugrálnak. Mosolygok, mert ők képesek azt az egy ezredmásodpercnyi zuhanást is élvezni, átadni magukat annak, és nem a földet érés mikéntjével foglalkozni, ahogyan mi, felnőttek. Mert mi parázunk helyettük is, hogy el ne essenek a végén. – De kit érdekel a vége?)

Amikor kinyílt az ernyő

Olyan volt, mint a hab a tortán. Az öntet a fagyin. A cukormáz a süteményen. Az illat a virágon. Nekem eddig is k*vajó volt minden, nade most, hogy még az ernyő is kinyílt… és már tuti, hogy túl is élem! Ez aztán a netovább! Totál elvesztettem minden önkontrollt. Kicsit ciki így utólag visszanézni a videót, sikongatok rajta, mint egy pisis. Tök égő. Legközelebb csakis Batman jelmezben ugrok és rezzenéstelen fa arccal! De higgyétek el, nem maradt semmi, de semmi kontroll a fejemben. Világ sem volt, társadalom sem, csak én és az élvezet! A totális átadás, önmegadás. A létezés gyönyöre. Überelhetetlen.

Tandemugrásom Noll Eszter

Szűkszavú tandempilótám találóan csak ennyit mondott: This is the feeling. – És valóban. Ez az, amiért annyi őrült képes megtenni, újra és újra, hogy önszántából elhagy egy működőképes repülőt. (mert ugye “Ép ember, ép gépből, ép ésszel nem ugrik ki!” J )

Amúgy is imádok élni, és minden percét élvezem, amennyire csak lehet. De az ejtőernyővel ugrás maga a felkiáltójel a nagybetűs élet után! ÉLET ! Hülye lennék nem megélni!

Napokig tartó eufória

Hazaértem, és mondanom sem kell, hogy méterekkel lebegtem a föld fölött. Azért, mert azt éreztem, Superman vagyok! Higgyétek el, csajok, egy új cipő, hiába sasszézol benne végig a váci utcán, hiába próbálod magad királynőnek érezni benne, az nem tesz ilyen boldoggá. Csak egy magadra vett szerep lesz, egy istennő szerep, amit megpróbálsz eljátszani. De ha kiugrasz egy repülőből, igazából, valóban, tényleg Istennő leszel! Egyszerűen azzá válsz. Belülről, magadnak. Olyan erő és olyan tartás, és olyan önbizalom, és olyan hit, amit semmi más nem adhat meg.

Aznap éjjel persze nem bírtam elaludni. A boldogságtól. Nem gyakran érezheti magát az ember annyira boldognak, hogy az kilök az ágyból, és talpra dob, táncra perdít és énekeltet. Azt éreztem, hogy Köszönöm! Köszönöm, hogy ezt átélhettem! Köszönöm, hogy vagyok, és hogy van karom, amit kitárhatok, lábam, ami remeghet, orrom, amibe tolod bele a levegőt, agyam, amit el tudok dobni, ernyő, ami megtart, emberek mellettem és értem, világ, amire rálátok, szám, amivel üvölthetek, és kiabálhatom, hogy ISTENEEEM! – És hogy ott voltál, mert azt is éreztem.

Tandemugrásom Noll Eszter

Mint egy komplett őrült, napokig nem bírtam másra gondolni. Hogy képes az ember szervezete ennyi boldogságot előállítani? Csak azon jár az eszem, hogy mennyire jó volt, és azon, hogy mikor ugorhatok legközelebb.

Szívem szerint minden depresszióst kilöknék egy gépből. Kegyetlenül hangzik, tudom, de ez a létező legnagyobb ajándék, amit kaphatnak azok, akik nemet mondanak az életre.

Mert érezni kell, hogy élsz.

Hogyan tovább?

Azt hiszem, ez a netovább. Az ejtőernyőzés. Az emberiség fejlődésének a csúcsa. Hogy a fajunk eljutott odáig, hogy repülőgépeket gyártott, és meghódította az eget, holott nincs is szárnyunk. És aztán eljutottunk odáig, hogy valaki úgy döntött, neki ez nem elég, ő kilép a testével a levegőbe. Bevállalta. És elmesélte, milyen volt, és követték mások. Ennél őrültebb és nagyobb találmánya nincs is az embereknek… A kutyák is eljutottak odáig a fejlődésben, hogy rongyot húznak, vagy botot hoznak vissza. A macskák gombolyagot kergetnek. A verebek állítólag szoktak csúszdázni az ereszben, de úgy, hogy még sorban is állnak hozzá. Mindenki játszik valamit, ami külső szemlélőnek értelmetlennek tűnik – a verébnek viszont jó érzés. De az ember tette meg a legvakmerőbb lépést! És szerintem ez lenyűgöző.

Tandemugrásom Noll Eszter

Belegondolok, hogy nemrég még milyen lázba hozott egy kis szűzhavas síelés, repülőgép vezetés, biciklizés, vagy hegymászás. Pedig mik ezek? Szállj ki félúton egy repülőből, aaaz már valami! J Ha nem veszi körül semmi a tested, és úgy hasítod át a toposzférát, aaaz már valami! Azt hiszem, a zuhanást nem lehet felülmúlni. Ehhez képest minden más semmiség.

A világon egyetlen egy dolog van, ami ennél is nagyobb, amit a testeddel művelhetsz… Hogy mi az? Tudja valaki? – Az űrutazás. De amíg az nem elérhető számomra, addig azt hiszem, determinálva van az utam: Nekem zuhannom kell!

Akarom még, még, még…

© 2017 Tandem.hu
Készítette: tarhely.hu