2009. februárjában történt velem egy sajnálatos esemény, aminek a hatására többen kiugranának az ablakon kétségbeesésükben. Nekem is megfordult a fejemben. De hát hülye lennék! Én pozitív ember vagyok. Dehogy az ablakon ugrok ki. Inkább egy repülőből. Ez az! Ha az élet úgy döntött, hát én így! Kihevertem a csalódást és új tervekkel felvértezve láttam a megvalósításnak. Vártam a nyarat, mert jó időben mégis csak más az ugrás. Egyre izgatottabb lettem. Mindenkinek elújságoltam mire készülök, nehogy valami miatt meggondoljam magam. Furcsán néztek rám. Férjem reagálása: Ilyen hülyeséget! Egy működő repülőből kiugrani?! Lassan belátta tényleg tántoríthatatlan vagyok. Egyre izgatottabb lettem. Bújtam az internetet, néztem a videókat, elképzeltem milyen lesz majd. Nagyon belelkesedtem. Aztán végül bejelentkeztem. Innen már szinte visszafelé számoltam a napokat, mint gyerekkoromban az iskolai vakáció előtt.
Aztán eljött az augusztus 8.-a. Hajnalban kelés, mert indulás előtt tornázni kell, hogy fitt legyek. Enni persze nem tudtam az izgalomtól. Már délelőtt 10-re leértünk Balatonkilitire barátainkkal és férjemmel. Mondanom se kell, férjem idegesebb volt, mint mi hárman összesen. Az első ugrók akkor készülődtek, én az ötödik körben voltam. Hatalmas izgalom lett úrrá rajtam. Főleg mikor a helikopter olyan magasra emelkedett, hogy alig lehetett látni. A hátulja meg nyitott volt. Ilyet még nem láttam. Jézusom, mire vállalkoztam! És mik azok az apró fekete pöttyök a levegőben? Ez nem lehet igaz! Azok az ugrók. Gyomrom még jobban összerándult. Én is ott leszek! Ez hihetetlen!
Aztán csak eljött az én időm is. Bé lett a tandempilótám. Nagyon kedves volt, elmondott mindent mit kell majd csinálnom, és megnyugtatott, hogy ez most nem a túlélésről fog szólni. Élvezzem, ennyi a dolgom. Így is tettem. Ezután már nem lehetett levarázsolni a mosolyt az arcomról. Elindultunk a helikopter felé. Bé mellett tökéletes biztonságban éreztem magam. Már csak arra az utolsó lépésre vártam, amit a zuhanás követ. A gépen annyian voltunk, hogy egy tűt sem lehetett volna leejteni. Aztán a fülledt meleget elkezdte felváltani a hűvös szellő. Emelkedtünk. Mindent jól megnéztem, nehogy valamire ne emlékezzek majd.
Összekapcsolódtunk és vártuk a kellő magasságot. Gyönyörű volt a táj ilyen magasból. Aztán a csodálkozásból kizökkentett az egyik srác, aki egyszer csak egy flikka-flakkával kivetette magát a gépből. Úristen! Ez kiugrott! Ilyen magasról! Na, ekkor magamhoz tértem! Aztán potyogtak ki az emberek. Hiszen mindjárt MI jövünk! ÉN! Odaálltunk a helikopter végébe. Próbáltam belemosolyogni a kamerába, mégis csak ki kéne nézni valahogy. Nehogy úgy tűnjön, hogy félek. De félelemre nem volt idő. Minden rendben? Kérdezte Bé. Aha. És eljött a pillanat. Hirtelen felgyorsult minden. Zuhanok! Hiszen ez fantasztikus! Leírhatatlan érzés! Ezerrel jön a levegő az arcomba és mégis milyen jó! Ez a tökéletes szabadság. De egyszer ennek is vége. Nyílik az ernyő és lelassul a világ. Végtelen nyugalom. Csodálatos a táj. Kezembe kaptam az irányítást. Bé szólt, hogy húzzam meg az egyik oldali zsinórt. Meghúztam és elkezdtünk pörögni. Szédítő élmény. Aztán lassan leértünk. Férjemnek még lekiabáltam egy hangos Liverpoolt (ez a kedvenc focicsapata), aztán lábakat fel és landolás fenékre. Hát megcsináltam! Igen! Életemben ez olyan élmény volt, ami semmihez sem hasonlítható.
Köszönöm neked Bé és Peti (ő kamerázott). Nagyon szeretném még átélni, azt hiszem, ez könnyen függőséget okoz. Azóta megfertőztem a férjemet is, barátainkat és munkatársamat is, akinek a lánya a képeket látva közölte, ő a levegőben szeretné kimondani a boldogító igent. Pedig még nem is látta a dvd-t. Na, akkor mit mondana? Akárkinek megmutattam a felvételt mindig átéltem újra és újra azokat a pillanatokat. Amikor meg nem volt kinek mutogatni, megnéztem a saját szórakoztatásomra.
Köszönöm, hogy megoszthattam ezt az élményt azokkal, akik elolvasták írásomat. Nem bánnám, ha engem sorsolnátok ki.