Június 6-án ugrottam életem első tandemjét Dunaújvárosban Cserpák Csabával. Ahogy a videón hallhatjátok "kurva jó" volt...

 

Alig várom a következő alkalmat. Láttam egy nagyon jó videót a youtube-on, ahol egy Olivér nevű srác a hátára veszi a pilótát és kiszaladnak a MI-8-ból… LEGKÖZELEBB OLYAT AKAROK ÉN IS!!! Ki van próbálva: 90 kg-ot elbírok! J Csak az a baj, hogy közel 2 m vagyok és félő, hogy a pilóta be ne verje a fejét az ajtófélfába és úgy essünk ki, hogy ott van elájulva egy "sas" a hátamon...

Szóval megláttam ezt a pályázatot és gondoltam, hogy ennyit megér egy új ugrás, hogy leírjam a sztorimat.

A tandem előtt nagyon sok mindennel repültem már. Még Gobéval is volt szerencsém műrepülni. Tavaly egy barátom (Ő a felbujtó a videón és régi MHSZ-es ugrós) kapott Cserpák Csabától egy ajándék ugrást én pedig utasként elkísértem. Próbáltak rábeszélni, hogy ugorjak én is (a barátom még be is fizetett volna), de nem voltam rá felkészülve. Amikor megláttam a róla készült videót, azóta nem hagyott nyugodni a dolog.

Idén a munkahelyemen betöltött 5 éves munkaviszonyom után kaptam 36.000 Ft üdülési csekket. Nem is gondoltam talán komolyan, de felhívtam Csabát, hogy egy ugrásért cserébe elfogadja-e. Bíztam benne, hogy hátha elhajt vele, de elfogadta...

Közeledett a megbeszélt június 6-a. Nézegettem "jutubés" videókat, próbáltam magam győzködni, hogy olyan rossz ez nem lehet, hiszen mindenki mosolyog a végén. (Bár Csaba viccelődött, hogy a sírással végződő ugrásokat nem teszik ki...)

 

Előző este egy másik barátom (aki szintén szerepel a felvételen) olyan szinten beparáztatott a hülyeségeivel, hogy legalább másfél órán keresztül 200 volt a pulzusom és azt hittem, hogy infarktust kapok.

Eljött a 6-a reggel. Szokásos kávé, cigi, fogmosás..., nem megszokottan (egy mélyebbre csúszott fogkefétől) kávé vissza… J Egy cseppet sem voltam ideges...

A repülőtéren a halálraítéltek nyugalmával vártam a sorsom. Szerencsére olyan jó egy reptéren a hangulat, hogy el is felejtettem izgulni. Tényleg nem volt bennem semmi félsz, még a helikopteren sem. A gépen már tudtam, hogy nem fogok vacillálni. Amúgy is elég kínos lett volna, mivel sokan vártak mögöttem.

Szóval emlékeim szerint simán ugrottam, viszont az első másodperc... na az... az leírhatatlan! Kidőléskor, amikor eléred azt a szöget, hogy már nincs visszaút plusz hozzájön a másodpercenként közel 10m/s gyorsulás, akkor valami átvillan az ember agyán. Nekem valami olyasmi, hogy nem vagyok normális... Azt az okítást kaptam, hogy homorítsak és emeljem fel az állam, de az első pillanatokban ezt teljesen elfelejtettem, legszívesebben embriópózba kucorodtam volna össze...

 

 

Amikor pár másodperc múlva elmúlik a gyorsulás és beáll az egyensúly, az megint csak egy másik világ. Óriási érzés! Nem gondoltam semmire. Annyira nyugodt odafent, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy bármi baj történhet. (Hozzáteszem persze, hogy jobban megbíztam Cserpák Csaba tudásában és a felszerelésében, mint egy darus kocsiban és egy gumikötélben.) Zuhanás közben szinte nem is lehet érezni, hogy csökken a magasság.

Ezt követően az ernyő belobbanása azért szintén jó érzés és legalább annyira élveztem lógni a nagy semmiben, mint zuhanni.